Akit érdekelnek a fejlemények, az figyelje az Energia Klub honlapját!  Egy rövid értékelőt már fel is tettünk Koppenhágáról.

Köszönöm mindenkinek a figyelmet! Bozsó Brigitta

Az este bejelentett “Copenhagen Accord” (Koppenhágai megegyezés) nevű, rendkívül gyenge dokumentumot nem sikerült elfogadtatni a konferencia részes feleivel, csupán a végső jelentés egyik mellékleteként “tudomásul veszik” a létezését. A megegyezés a 192 tagország közül csupán 25-30 támogatását bírja (a lista nyílt, tehát elvileg bővülhet).

Nem tartalmaz kibocsátáscsökkentési célokat, határidőket csak két üres táblázatot, melyet elvileg 2010. január 31-ig kell feltölteni vállalásokkal.  A fejlett országok célszámokat és bázisévet, a fejlődők célokat és eszközöket kell hogy tegyenek majd bele. További nagy gond, hogy nem írja elő, hogyan folytatódjanak a tárgyalások és milyen határideje van az új egyezségnek. A megegyezés jogilag és politikailag sem kötelező érvényű, egyes jogászok szerint még csak nem is számít az éghajlatvédelmi konferencia hivatalos dokumentumának.

Az egyetlen kérdés, amit részletesebben tárgyal a Koppenhágai megegyezés, az a fejlődőket segítő alap: 2010-2012 között 30 milliárd dollár, 2013-20 között pedig évi 100 milliárd dollár előirányzása. A fejlődő országok nemzetközileg támogatott kibocsátáscsökkentési intézkedéseiket átláthatóvá és elszámolhatóvá kell, hogy tegyék majd.

A kis szigetországoknak nyújtott apró engedmény, hogy a megegyezés halvány utalást tartalmaz arra, hogy megvizsgálják az éghajlatváltozás 1,5 fok alatt tartásának lehetőségét.

A két hetes szakmai munka eredményei, vagyis a hosszú távú együttműködésre vonatkozó (LCA) és a kiotói jegyzőkönyv meghosszabbításáról szóló (KP) dokumentumok (amik még rengeteg nyitott kérdést tartalmaznak) viszont bekerülnek a konferencia zárójelentésébe, és a következő tárgyalások alapját képezik majd.

Összességében, ami az asztalra került, nem elegendő a veszélyes mértékű éghajlatváltozás megfékezéséhez. Ha így folytatódik, a tudomány mai állása szerint körülbelül 3 fokos melegedésnek, lehetséges, hogy katasztrofális éghajlatváltozásnak nézünk elébe.

Hogy miért alakult így, mennyi szerepe volt benne az amerikai belpolitikai helyzetnek, Kínának, az EU nem elég határozott fellépésének, vagy annak, hogy a dán miniszterelnök utolsó éjszaka alkalmatlannak tűnt a plenárison a helyzet uralására, még valószínűleg sokáig foglalkoztatni fogja az érintetteket és a szakembereket.

Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy 6 hónapon belül egy újabb, valóban ambiciózus és kötelező megállapodás szülessen. A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) számításai szerint a késlekedés évente 500 milliárd dollárba kerül. Az emberéletekről nem is beszélve.

Megkezdődtek az elemzések a megszületett dokumentummal kapcsolatban. Ez utóbbival az a baj, hogy eddig a pillanatig – szombat reggel 9:40 perc – hivatalosan még nem ment keresztül a Keretegyezmény döntéshozatali szervein. Az este kezdődő majd feloszló, majd újra összeülő plenáris ülésen néhány ország – köztük Tuvalu, és a Latin-Amerika több képviselője – hevesen ellenezte és végül nem fogadta el az anyagot. Általában az eljárással kapcsolatos észrevételeket hangoztattak, hogy nem túl átlátható módon született meg a dokumentum. Másrészről a meglehetősen gyenge tartalmú megegyezés még csak jogilag sem lesz kötelező.

foto: Reuters

A végső pofont is megadta a dán házigazdáknak, hogy – az amúgy is meglehetősen sok botránnyal terhelt rendezvényen született – minden várakozást alulmúló dokumentum hivatalos elfogadása is megakadt. Miközben e sorok íródnak, még mindig/már megint tart a plenáris ülés. Az elnöklő Rasmussen állítólag (valószínűleg fáradság miatt) alig tudja ellátni feladatát. Hamarosan még visszatérek, hogy a végső dokumentumot elemezzük egy kicsit. Azt a dokumentumot, amit végül sikerül elfogadni. Ha sikerül egyáltalán…

A tervek szerint a két kulcsfontosságú munkacsoport tovább folytatná a munkát, azonban a jelenlegi szövegváltozat még azt sem rögzíti, hogy meddig kellene döntés hozni. Korábban legalább a jövő évi, mexikói csúcstalálkozó meg volt határozva legvégső időpontként. Kibocsátási célszámokat sem tartalmaz, és amiben sokan bíztak, hogy az EU vállalja a 30%-os célt 2020-ra, egyelőre reménytelennek tűnik.

A dolgok állása tehát nem túl biztató, már csak azért sem, mert az államfők, kormányfők egy része már elindult haza. Ennek ellenére magas szinten folynak még az egyeztetések, de hogy mikorra sikerül a „Koppenhágai Megegyezést” lezárni – ha sikerül egyáltalán – még senki sem tudja. Ami biztos, hogy péntek éjszaka és a szombat hajnalban folytatódik a munka.

“Good morning. It’s an honor to for me to join this distinguished group of leaders from nations around the world. We come together here in Copenhagen because climate change poses a grave and growing danger to our people. You would not be here unless you – like me – were convinced that this danger is real. This is not fiction, this is science. Unchecked, climate change will pose unacceptable risks to our security, our economies, and our planet. That much we know.

So the question before us is no longer the nature of the challenge – the question is our capacity to meet it. For while the reality of climate change is not in doubt, our ability to take collective action hangs in the balance.

I believe that we can act boldly, and decisively, in the face of this common threat. And that is why I have come here today.

As the world’s largest economy and the world’s second largest emitter, America bears our share of responsibility in addressing climate change, and we intend to meet that responsibility. That is why we have renewed our leadership within international climate negotiations, and worked with other nations to phase out fossil fuel subsidies. And that is why we have taken bold action at home – by making historic investments in renewable energy; by putting our people to work increasing efficiency in our homes and buildings; and by pursuing comprehensive legislation to transform to a clean energy economy.

These actions are ambitious, and we are taking them not simply to meet our global responsibilities. We are convinced that changing the way that we produce and use energy is essential to America’s economic future – that it will create millions of new jobs, power new industry, keep us competitive, and spark new innovation. And we are convinced that changing the way we use energy is essential to America’s national security, because it will reduce our dependence on foreign oil, and help us deal with some of the dangers posed by climate change.

So America is going to continue on this course of action no matter what happens in Copenhagen. But we will all be stronger and safer and more secure if we act together. That is why it is in our mutual interest to achieve a global accord in which we agree to take certain steps, and to hold each other accountable for our commitments.

After months of talk, and two weeks of negotiations, I believe that the pieces of that accord are now clear.

First, all major economies must put forward decisive national actions that will reduce their emissions, and begin to turn the corner on climate change. I’m pleased that many of us have already done so, and I’m confident that America will fulfill the commitments that we have made: cutting our emissions in the range of 17 percent by 2020, and by more than 80 percent by 2050 in line with final legislation.

Second, we must have a mechanism to review whether we are keeping our commitments, and to exchange this information in a transparent manner. These measures need not be intrusive, or infringe upon sovereignty. They must, however, ensure that an accord is credible, and that we are living up to our obligations. For without such accountability, any agreement would be empty words on a page.

Third, we must have financing that helps developing countries adapt, particularly the least-developed and most vulnerable to climate change. America will be a part of fast-start funding that will ramp up to $10 billion in 2012. And, yesterday, Secretary Clinton made it clear that we will engage in a global effort to mobilize $100 billion in financing by 2020, if – and only if – it is part of the broader accord that I have just described.

Mitigation. Transparency. And financing. It is a clear formula – one that embraces the principle of common but differentiated responses and respective capabilities. And it adds up to a significant accord – one that takes us farther than we have ever gone before as an international community.

The question is whether we will move forward together, or split apart. This is not a perfect agreement, and no country would get everything that it wants. There are those developing countries that want aid with no strings attached, and who think that the most advanced nations should pay a higher price. And there are those advanced nations who think that developing countries cannot absorb this assistance, or that the world’s fastest-growing emitters should bear a greater share of the burden.

We know the fault lines because we’ve been imprisoned by them for years. But here is the bottom line: we can embrace this accord, take a substantial step forward, and continue to refine it and build upon its foundation. We can do that, and everyone who is in this room will be a part of an historic endeavor – one that makes life better for our children and grandchildren.

Or we can again choose delay, falling back into the same divisions that have stood in the way of action for years. And we will be back having the same stale arguments month after month, year after year – all while the danger of climate change grows until it is irreversible.

There is no time to waste. America has made our choice. We have charted our course, we have made our commitments, and we will do what we say. Now, I believe that it’s time for the nations and people of the world to come together behind a common purpose.

We must choose action over inaction; the future over the past – with courage and faith, let us meet our responsibility to our people, and to the future of our planet. Thank you.”

A szöveg a Fehér Ház által kiadott sajtóközlemény alapján készült – ha élőszóban valami érdemi eltérés lenne, jelentkezem.

Good morning. It’s an honor to for me to join this distinguished group of leaders from nations around the world. We come together here in Copenhagen because climate change poses a grave and growing danger to our people. You would not be here unless you – like me – were convinced that this danger is real. This is not fiction, this is science. Unchecked, climate change will pose unacceptable risks to our security, our economies, and our planet. That much we know. 

So the question before us is no longer the nature of the challenge – the question is our capacity to meet it. For while the reality of climate change is not in doubt, our ability to take collective action hangs in the balance. 

I believe that we can act boldly, and decisively, in the face of this common threat. And that is why I have come here today. 

As the world’s largest economy and the world’s second largest emitter, America bears our share of responsibility in addressing climate change, and we intend to meet that responsibility. That is why we have renewed our leadership within international climate negotiations, and worked with other nations to phase out fossil fuel subsidies. And that is why we have taken bold action at home – by making historic investments in renewable energy; by putting our people to work increasing efficiency in our homes and buildings; and by pursuing comprehensive legislation to transform to a clean energy economy. 

These actions are ambitious, and we are taking them not simply to meet our global responsibilities. We are convinced that changing the way that we produce and use energy is essential to America’s economic future – that it will create millions of new jobs, power new industry, keep us competitive, and spark new innovation. And we are convinced that changing the way we use energy is essential to America’s national security, because it will reduce our dependence on foreign oil, and help us deal with some of the dangers posed by climate change. 

So America is going to continue on this course of action no matter what happens in Copenhagen. But we will all be stronger and safer and more secure if we act together. That is why it is in our mutual interest to achieve a global accord in which we agree to take certain steps, and to hold each other accountable for our commitments. 

After months of talk, and two weeks of negotiations, I believe that the pieces of that accord are now clear. 

First, all major economies must put forward decisive national actions that will reduce their emissions, and begin to turn the corner on climate change. I’m pleased that many of us have already done so, and I’m confident that America will fulfill the commitments that we have made: cutting our emissions in the range of 17 percent by 2020, and by more than 80 percent by 2050 in line with final legislation. 

Second, we must have a mechanism to review whether we are keeping our commitments, and to exchange this information in a transparent manner. These measures need not be intrusive, or infringe upon sovereignty. They must, however, ensure that an accord is credible, and that we are living up to our obligations. For without such accountability, any agreement would be empty words on a page. 

Third, we must have financing that helps developing countries adapt, particularly the least-developed and most vulnerable to climate change. America will be a part of fast-start funding that will ramp up to $10 billion in 2012. And, yesterday, Secretary Clinton made it clear that we will engage in a global effort to mobilize $100 billion in financing by 2020, if – and only if – it is part of the broader accord that I have just described. 

Mitigation. Transparency. And financing. It is a clear formula – one that embraces the principle of common but differentiated responses and respective capabilities. And it adds up to a significant accord – one that takes us farther than we have ever gone before as an international community. 

The question is whether we will move forward together, or split apart. This is not a perfect agreement, and no country would get everything that it wants. There are those developing countries that want aid with no strings attached, and who think that the most advanced nations should pay a higher price. And there are those advanced nations who think that developing countries cannot absorb this assistance, or that the world’s fastest-growing emitters should bear a greater share of the burden. 

We know the fault lines because we’ve been imprisoned by them for years. But here is the bottom line: we can embrace this accord, take a substantial step forward, and continue to refine it and build upon its foundation. We can do that, and everyone who is in this room will be a part of an historic endeavor – one that makes life better for our children and grandchildren. 

Or we can again choose delay, falling back into the same divisions that have stood in the way of action for years. And we will be back having the same stale arguments month after month, year after year – all while the danger of climate change grows until it is irreversible. 

There is no time to waste. America has made our choice. We have charted our course, we have made our commitments, and we will do what we say. Now, I believe that it’s time for the nations and people of the world to come together behind a common purpose. 

We must choose action over inaction; the future over the past – with courage and faith, let us meet our responsibility to our people, and to the future of our planet. Thank you.

foto: IISD

Ennek a tárgyalásnak nemrég lett vége, és most a Bella Centerben L. Rasmussen vezetésével egy plenáris ülés kezdődik, ahol igen várakozásteljes a hangulat és ahol hamarosan Obama elnök is felszólal. Addig beszúrok ide egy beszédet kép formájában (remélem mások is osztják a szófelhők iránti rajongásomat), amey Connie Hedegaard szájából hangzott el a magasszintű tárgyalások megnyitóján. Szerintem elég inspiráló volt, lássuk milyen szavakból állt össze (annál nagyobb a szó minél gyakrabban szerepel a szövegben):

Australian Prime Minister Kevin Rudd
>>
>> United Kingdom Prime Minister Gordon Brown
>>
>> French President Nicolas Sarkozy
>>
>> Danish Prime Minister Lars L. Rasmussen
>>
>> German Chancellor Angela Merkel
>>
>> European Commission President Jose Manuel Barroso
>>
>> Japanese Prime Minister Yukio Hatoyama
>>
>> Chinese Vice Foreign Minister He Yafei
>>
>> Ethiopian Prime Minister Meles Zenawi
>>
>> Bangladesh Prime Minister Fakruddin Ahmed
>>
>> Brazilian President Luiz Lula da Silva
>>
>> Russian President Dmitry Medvedev
>>
>> Indian Prime Minister Manmohan Singh
>>
>> South African President Jacob Zuma
>>
>> Mexican President Felipe Calderon
>>
>> Spanish Prime Minister Jose Luis Rodriguez Zapatero
>>
>> South Korean President Lee Myung-bak
>>
>> Norwegian Prime Minister Jens Stoltenberg
>>
>> Colombian President Alvaro Uribe

1. Legvalószínűbb forgatókönyvnek az látszik, hogy születik valamilyen politikai deklaráció. Ez sok mindent tartalmazhat, kibocsátási számokat, pénzösszegeket, elérendő célokat és ahhoz rendelt tárgyalási menetrendet, esetleg egy közös jövőképet, vagy mindenféle kötelezettség nélküli hangzatos általánosságokat. Ezzel a gond csak az, hogy megvan annak a veszélye, hogy becsomagolja a semmit, s ha a közös akarat nem egy jogilag is kötelező dokumentumban ölt testet, akkor félő, hogy hiába utazott több tízezer ember Koppenhágába.
A legkedvezőbb esetben a megszülető politikai megállapodás egyfajta útmutatásként szolgálhat a tárgyalások további menetéhez, amely esetben „csak” (újabb) két évet elvesztegettünk.

2. Jóval kisebb a valószínűsége, de elképzelhető, hogy teljes kudarccal zárul a két hetes tárgyalás. A kudarc kódolva van a szakértői szintű egyeztetések eredményeként előállt dokumentumokba, és az emögött álló, rendkívül erős, és tartós törésvonalakba, de mégis kicsi ennek az esélye. Egy államfő ugyanis nem szeret rossz hírekkel a hátizsákjában hazautazni, de különösen nem szeret egyszerre 120. Paradox módon egy ekkora kudarcnak lehet akkora katalizáló hatása, hogy a következő hónapokban akár egy jó megállapodást is megalapozzon.

3. A legcsekélyebb esélyt az utolsó nap reggelén a sikeres, és jogilag is kötelező érvényű záró-dokumentumnak kap. Egyszerűen kevés az idő, hogy jogilag összeálljon. Az államfők pedig nem jártasak efféle szakszövegek összeállításában.

Végezetül még szeretném egy lényeges dologra felhívni a figyelmet. Az korántsem olyan természetes, és különösen nem gyakori dolog, hogy közel 120 ország a lehető legmagasabb szinten, azaz – az alkotmányos berendezkedéstől függően – állam- vagy kormányfővel képviselteti magát egy ENSZ tárgyaláson. Legutóbb 1992-ben volt erre példa Rióban, a Föld-csúcson. A mostani pillanat tehát mindenképpen történelmi pillanat. Azt azonban, hogy pozitív vagy negatív értelemben kerül be a történelemkönyvekbe, azt csak ma (holnap?) estére tudjuk meg. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy hány olyan világméretű probléma volt eddig, ami elkerülhetetlenné tette az iparosodott és a fejlődő országok teljes összefogását és egyetértését. Nekem most hirtelen egy sem jut eszembe, valahogy eddig mindig sikerült a fejlődők nélkül megoldani…

Bíztató hírnek látszik – persze attól függ lesz-e vmi eredménye – hogy dél körül Rasmussen dán miniszterelnök bejelentette, a két eddig elkészült szövegvázlat alapján tovább folyik a munka, aminek vezetésével Connie Hedegaardot bízta meg. A fejlődő országok üdvözölték ezt a fejleményt, mert ez azt jelenti, hogy a közösen megalkotott szövegeket fogják használni viszonylag átlátható módon, valamint hogy mindkét vonalon születhet még záródokumentum (több sikertelen kísérlet után pl. Japán, az USA részéről a kiotói jegyzőkönyv “megfolytására”). Ami fontos, hogy párhuzamosan folyik a munka, de a kiotói vita megelőzi az új egyezményről szólót (szintén a fejlődő országok miatt fontos ez). A határidő igen szoros:  elvileg még ma este be kell mutatni a kész szövegeket.

Hilary Clinton közben bejelentette, hogy az USA hajlandó azon dolgozni, hogy évi 100 milliárd dolláros segítséget nyújtsanak a fejlődő országoknak 2020-ig. Kijelentésének valódi értékét nehéz megítélni, mivel nem tudni még, hogy az USA pontosan mennyivel járulna ehhez hozzá és milyen formában. A finanszírozást mindenképpen nemzetközi kontrollhoz kötné, ami azt jelenti, hogy nem fogadja el Kína és India “önkéntes” csökkentési céljait. Ráadásul úgy látszik, az USA nem hajlandó elmozdulni a 17%-os (valójában 1990-hez képest csupán 3-4%-os) csökkentési vállalástól. Clinton megerősítette, hogy Obama holnap érkezik – ha lesz miért idejönnie.

PS: Még nem is tájékoztattam arról a Nagyérdeműt, hogy végül csak 300-300 civil belépőt osztottak ki a konferencia utolsó napjaira, így most már kívülről szemlélem az eseményeket.

Akkor ez most egy jó pillanat, hogy megnézzük meddig sikerült eljutni. Tudjuk, hogy mire lenne szükség: 2020-ig 25-40% csökkentésre (az 1990-es szinthez képest) az iparosodott országok részéről, finanszírozási rendszerre, kötelező érvényű megállapodásra és teljesítésre. Jogi formában sem sikerült még megállapodni, nemhogy szövegezésben, és a hosszú távú finanszírozásról is nagyon kevés szó esett itt. Hogy állunk akkor a vállalások terén, mennyit jelent az, amit a fejlettek (un. Annex I-es országok) eddig letettek az asztalra?

Ha összesítjük az eddigi felajánlásokat, az 1990-es szinthez képest kb. 13-19% csökkentést látunk . A meglepő viszont az, hogy ha beleszámítjuk azokat a „kiskapukat”, amiket be szeretnének csempészni a végső megállapodásba, akkor az iparosodott országok csökkentése akár növekedésbe is fordulhat!

Az egyik ilyen kiskapu a sokat emlegetett „forró levegő”, vagyis a volt-szocialista országok megmaradt kibocsátási jogai. Ha ez a felesleg benne marad a rendszerben, vagyis 2012 után is megtartható és eladható, az kb. 5%-kal csökkenti az összesített vállalást.

A másik, hasonló nagyságrendet képviselő luk az erdőállományból és földhasználatból eredő kibocsátások beszámítása (LULUCF), aminek „kreatív” könyvelése, újabb 5% mínuszt jelenthet.

A légiközlekedésből és hajózásból eredő emisszió látszólag kis részét képezi a fejlett országok kibocsátásainak, viszont ha nem szabályozzák ezeket, számítások szerint 2020-ig újabb 6%-ot adhatnak hozzá a kibocsátásokhoz.

Ha mindezeket összeadjuk, a fejlett országok csökkentési célkitűzéséből a vállalt 13-19 %  (és a kívánatos 25-40%) helyett csupán 2 %-os csökkentés, vagy akár  4% növelés lesz! A rossz hír az, hogy a légkört nem lehet becsapni.

Sok szempontból olyan az érzése az embernek, mintha most kezdődne a COP, csak most kapcsoltak volna magasabb fokozatba a tárgyalók. Az USA delgációja eddig meglehetősen passzív volt, viszont a tegnapi éjszaka folyamán a hosszútávú együttműködésről szóló szöveget – eléggé destruktív módon – ízekre szedte. Kína is köti az ebet a karóhoz – egyelőre “belügyeibe való avatkozásnak” tekinti kibocsátási adatainak és csökkentésének monitorozását, és csak önkéntes vállalásra hajlandó.

Mindkét záródokumentumba egyre több opció, bizonytalanság került be, egyesek szerint nincsenek is miniszterek elé vihető állapotban. Ott vannak a “jó” számok is, amik elegendőek lennének az éghajlatváltozás kezeléséhez, de vajon azok maradnak-e bent a több opció közül?

Nagyon sok múlik a miniszteri-miniszterelnöki egyeztetéseken, melyeknek jó része zárt ajtók mögött, illetve informálisan zajlik majd, ahová nincs bepillantásunk. A mai plenáris beszédek sem szűkölködtek a nagy szavakban, és a retorika szintjén még bizakodóak a politikusok. A szervezők minden idők egyik legnagyobb csúcstalálkozójaként büszkélkednek a konferenciával, 119 állam- és kormányfő gyűlt itt össze, akik a világ GDP-jének 89, népességének 82 százalékát teszik ki, és a globális üvegházgáz-kibocsátás 86 százalékáért felelősek. A tapasztaltabb megfigyelők azt mondják, még bármi megtörténhet…